Folajanlas

 

Megélni az Eukarisztiát annyi, mint önmagunkat „élő, szent, Istennek tetsző áldozatként” adni. Meg kell tanulnunk nap nap után fölajánlani magunkat. Kenyerek vagyunk, a „föld és az emberi munka gyümölcse”, melyet minden eukarisztia-áldozat alkalmával az Úr oltárára viszünk: „Itt vagyok, Uram, életem kenyerével, az én életem finomra őrölt, fehér lisztből, vagy durva, korpás lisztből gyúrt kenyerével, ami nem sült meg eléggé, vagy éppenséggel túlsült a héja, sőt, egy picit meg is égett… Itt vagyok, mint egészen vékony, fehér vagy mint vastag durva, barna ostya. Itt hozom Neked a kenyeremet, Uram.”

 

Az ember szeretné kikerülni emberi természetét és szeretne egyesülni Istennel anélkül, hogy föl kellene ajánlania magát. De Isten úgy döntött, hogy a kenyeret változtatja át, és a kenyér, amit átváltoztat, szemünk számára kenyér marad. Szükséges, hogy az maradjon, és szükséges, hogy a nép nép maradjon ahhoz, hogy szövetség jöhessen létre közte és Isten között. A férfi és a nő között is azzal a feltétellel létesülhet egység, ha különbözőségüket elfogadják és egymással összhangban élik meg. Éppen az a szép, hogy Isten egy egészen közönséges kenyérben van jelen. A kenyér teljes egészében átváltozik, bár továbbra is kenyér marad.

 

Pedig a kenyér még csak nem is személy, mindössze Isten egy élettelen teremtménye. Ha tehát Isten benne lakozhat a kenyérben anélkül, hogy az megszűnne kenyér lenni, mennyivel inkább megteheti, hogy bennünk lakozzon és gyermekeivé tegyen minket anélkül, hogy azonnal és szembeszökően megváltoznánk tőle!

 

Önmagunk maradunk ugyan, de a hitben tudjuk, hogy Krisztus bennünk él.

 

Krisztus kész isteni rangra emelni és a világ üdvözítésére fölhasználni az életünket. Nem szükséges hozzá, hogy tökéletes legyen, különben megmondta volna… Az viszont szükséges, hogy fönntartás nélkül felajánljuk, odaadjuk, kiszolgáltassuk neki. Azzal a feltétellel tudja isteni rangra emelni az életünket, hogy a kezébe helyezzük, legyünk akár szegények, akár gazdagok.

Eletkonyv